Élet a halál után - I. rész

I. rész - Változások
Korhatár: 12
Szemszög: Elena

1. Változások

„Víz… víz… és még több víz… Mi történt? Hol vagyok? Kutatok az emlékeim közt, de semmi… érzem elnyel a sötétség…

Hirtelen megragad egy erős kar és húz… mintha kívülről látnám magam. Az orvosok azt mondják, már nem tudnak segíteni…

Szívem nagyot dobban, mintha villám csapott volna belém. Szemeim egy pillanatra kipattannak, valaki van mellettem, de nem tudom megnézni, mert újra elragad a sötét.

Képek villannak be… - Álmodom??? - Nem, ezek emlékek. Az én emlékeim. Az autó, Matt vezet, én telefonálok. Valaki megjelenik az autó előtt, Matt elrántja a kormányt, de már késő… Az autónk a vízbe zuhan. Ömlik be a víz. Érzem, elfogy a levegőm, elájulok. Aztán újra magamhoz térek. Valaki van odakint. – Stefan- értem jött, hogy megmentsen. Ne engem, előbb őt … - mutatom neki - Aztán megint elvesztem az eszméletem. Ezúttal örökre…”

- Elena, ébredj… - hallom valahonnan messziről. A hang erősödik, engem hív. Kinyitom a szemem és meglátom őt. 

- Stefan… - sóhajtom gyengén- Mi történt? Hol vagyok? – kérdezem, kétségbe esetten.

- Nyugodj meg kérlek! – próbál nyugtatni. De nem megy, szívem egyre gyorsabban ver, majd' kiugrik a helyéről. „Félek…” 

- Hol vagyok? – kérdezem újra követelőzve. Próbálok megnyugodni… Körül nézek, hogy hol is lehetek. Egy mentőben vagyunk. Körülöttem gépek és infúziós üvegek. Eluralkodik rajtam a pánik. Ki akarok szállni…

- Engedj ki! - kiáltom hisztérikusan. Stefan némán bólint és kinyitja az ajtót. Egy pillanattal később már kint vagyok. Nem értem… „Hogy csináltam ezt?” 

- Mi történt velem?- kérdezem könnyeimmel küszködve. „Ugye nem az történt amire gondolok?” - Meghaltam…? – Némán bólint. Egyre kevésbé értem a dolgokat… válaszokat akarok. Most. 

- Hogy lehetek mégis? – faggatózom tovább. Hangom egyre elkeseredettebb és hisztérikusabb. Szívem majd kiszakad, a helyéről úgy kalapál… „Nem értek semmit, valaki világosítson már fel…” Stefan végre megszólal.

- Kérlek, nyugodj meg és hallgass végig! – hangja halk és szomorú, mégis határozott. – Amikor Jeremy bevitt a kórházba nem egyszerű agyrázkódásod volt. Agyvérzést kaptál, és meghaltál volna ha… 

- Ha? – kérdezek vissza türelmetlenül. 

- Ha Meredith nem ad neked vámpírvért…

Rögtön kitisztul a kép. Meredith vámpír vért adott be nekem, ezért nem haltam meg. De akkor én most… Villámcsapásként ér, amikor hirtelen kitisztul a kép. - Vámpír vagyok? – fölöslegesen tettem fel a kérdést, hisz a válasz egy értelmű. 

- Igen… - mondja alig hallhatóan. Emberi fül számára, talán nem is hallható, az enyém azonban sokkal jobb és mindent hallok. Fájdalmasan felsóhajt… - Elena… - töri, meg a csendet. - Tudom, hogy most nehéz neked, de innod kell, különben...

- Végleg végem – fejezem be a mondatot. Némán bólint. Látom, gondolkozik. Biztos azon töri a fejét, honnan szerezzen nekem vért, a semmi közepén. Aztán elindul a mentőautó felé.

- Nem! - kiáltom, kétségbeesetten - Nem fogok senkit bántani… - hangom elszánt és határozott. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, ahogy reagáltam.

- De muszáj innod és jelenleg nem tudok neked másféle vért hozni– válaszolja makacsul.

- Akkor se teszem meg… inkább éhezek, amíg nem hozol nekem a kórházból… - makacskodok tovább.

- Rendben… - adja meg magát, mikor látja, hogy hajthatatlan vagyok – Várj meg itt, keresek egy kórházat és hozok neked onnan vért. – Morogva ugyan, de elindul. Egy szempillantás alatt eltűnik. Én pedig magamra maradok.

Gondolataim cikáznak a fejemben, egyik zavarosabb, mint a másik. Még nem dolgoztam fel mind azt, ami velem történt. Meghaltam… aztán mégse. És most itt vagyok. „Vámpír vagyok… Sose akartam vámpír lenni. Családot akartam… egy szerető férjet, gyerekeket…"- érzem, gyomrom összeszorul, fojtogat a sírás – Az eddigi életemnek vége és fogalmam sincs, hogy kezdjem újra a mostanit. Nem vagyok többé ember, de ahhoz, hogy vámpír lehessek, vért kell innom. „Nem akarok senkinek ártani.”

Hirtelen, valami szag csapja meg az orromat. - „Mi ez?” – égeti a torkomat – „VÉR…” ösztöneim átveszik felettem az uralmat. Fogaim hirtelen, fájdalmasan fogaim megnyúlnak… „Nem!” - parancsolok magamra és nagy nehezen visszanyerem önuralmamat.

Érzem úrrá lesz rajtam a pánik… „Félek… menekülni akarok. Mindegy hova, csak el innen. „

Futásnak eredek. Meglep a sebességem, de tudom ez is a vámpír lét egyik vele járója. A szél vadul az arcomba csap. Furcsa, de mégis nyugtatóan hat rám. Nem foglalkoztam semmivel. Se a tájjal se az idővel. Azt se tudom mióta futhattam, mikor feltűnt, hogy a Nap lassan felkel. Megtorpanok és gondolkozni kezdek. -

„Találnom kell egy helyet, ahol meghúzhatom, magam mielőtt felkel a Nap, különben…” - Kapkodom a fejem minden irányba, de nem látok semmit… Aztán megpillantok egy elhagyatott épületet. „ Nincs túl messze, ha sietek, elérem még pirkadat előtt.” Összeszedem minden erőmet és futok, ahogy csak bírok. Már egészen közel vagyok, amikor a Nap első sugarai elérnek. „Égeti a bőrömet… Nagyon fáj…! De nem állhatok meg… „

Gyorsítok, és végre elérem az épületet. Az utolsó pillanatban bejutok az ajtón, és magamra zárom. Sebeim szinte azonnal begyógyulnak, már nem is fáj. „Klassz, végre valami előnye is van a vámpírlétnek” teljesen megbabonáz, ahogy sebeim a szemem láttára begyógyulnak. Mikor az utolsó is begyógyul, úgy döntök ideje körülnézni, ha már bent ragadtam egész napra.

Az épület elég elhagyatott és romos volt, kissé talán ijesztő is, - bár nem nagyon lehet itt ijesztőbb dolog nálam- kuncogtam magamban. Tovább sétálok. Egy folyosón vagyok. Közelebb megyek az egyik ajtóhoz, lakattal van lezárva. Megfogom a lakatot és egy határozott mozdulattal letépem a helyéről. „Hoppá…!” - meglep az erőm, de mégis élvezem…

Belépek a helységbe és körülnézek. „Kísértetiesen hasonlít egy szobára, leszámítva persze az ablakot…” Kis asztal, lámpa, képek a falon, aztán megakad a szemem a kanapén. ekkor jut eszembe, hogy egész éjjel futottam és igencsak elfáradtam, tagjaim elnehezednek… Közelebb megyek a kanapéhoz, és kényelmesen elhelyezkedek rajta. Szinte azonnal elnyom az álom.

„Hol vagyok? Mi ez a hely? Olyan ismerős … - aztán rádöbbenek- A baleset estéje …

Sétálok az úton, telefonálok… Megakad a szemem egy magas, fekete hajú férfin...

- Katherine? – kérdezi meglepetten, amikor észrevesz.  

- Nem… Elena vagyok - válaszolom neki közömbösen.Beszélgetünk, illetve csak ő beszél… én figyelek, mosolygok. – Milyen szép szemei vannak!- Villámcsapásként ér, amikor kimondja a nevét… DAMON.”  

Úgy térek magamhoz, mint akinek egy vödör jéghideg vizet borítottak a nyakába. Szívem őrülten kalapál, zihálok… Nem álom volt… emlék – hagyják el a halk szavak számat. Hirtelen nem értek semmit. Szívem hevesen ver. Még mindig nem tudom felfogni, hogy ez nem álom volt. „Találkoztam Damon-nel… Vele találkoztam, először, nem Stefannal. De nem emlékszem rá? Miért???” még mindig nehezemre esik elhinni… - „Biztos megigézett, hogy elfelejtsem.” 

Újabb képek villannak be…

„A szobámban vagyok, épp a fürdőszobából jövök ki. Ott áll előttem, kezében a nyakláncom. Visszakérem, de nem adja oda, mert előbb mondania kell valamit… Azt mondja, szeret, de nem érdemel meg, viszont az öccse igen, és hogy ezt el kell felejtenem… „

„Miért?” Könnyeim utat törnek maguknak… szívem megszakad, gyötrelmes kín…”Miért tetted? Mért vetted el az emlékeimet? Hisz én is szerettelek. Szeretlek. „

„Ki kell jutnom innen, meg kell mondanom neki… de nem mehetek ki, mert végem.” Könnyeim elapadnak és úrrá lesz rajtam a düh és a tehetetlenség. Rácsapok a mellettem álló asztalra, mire az széttörik.

„Le kell higgadnom, különben összedöntöm ezt a helyet.” Körbe - körbe járkálok a helységben. „Ettől úgyse fogsz lehiggadni” – mondom magamnak. Nézegetem a falon a képeket… Tájképek, családi fotók, van itt minden felé. Lassan megnyugszom. Gondolataim még mindig megállás nélkül cikáznak az agyamban.

„Damon/Stefan… megint ott vagyok, ahonnan elindultam… Melyiket válasszam?

Azt se tudom, mi van velük, hol vannak… az egyikkel megszakadt a vonal, amikor az autónk lezuhant a hídról, a másikat pedig ott hagytam az erdőben, mert bepánikoltam…

Bravó! Ügyes vagyok… Próbálok higgadt maradni. Az idegeskedés és a pánik nem használ. Inkább sétálok még egy kicsit.”

Kimegyek a helységből… Hirtelen rám tör egy érzés. „Valaki van itt… De ki, és mit keres itt, ilyenkor?”

Lassan, és hangtalanul elindulok, hogy kiderítsem. Aztán mégis megtorpanok. „Mi van, ha egy ember… és megint eluralkodnak rajtam az ösztöneim, mint az erdőben? Nem akarok senkit bántani, se megölni. És mi van, ha nem egy ember, hanem egy vámpír? Simán megölne, hisz még nem is fejeztem be az átváltozást. Nem tudnám megvédeni magamat…” Elindulok az ellenkező irányba, de most már nem csak azt érzem, hogy van itt valaki, hanem a szagát is érzem. „Félek. Menekülni akarok, de csapdában vagyok. Nem mehetek ki, mert végem! Mit tegyek? Fussak, maradjak?” - Az előbbit választom, és bár tudom, nem futhatok egész nap mégis futásnak eredek.

Lassítok, végül megállok, mikor megint biztonságban érzem magam. – „Mit művelek? Nem futhatok egész nap. Előbb vagy utóbb szembe kell néznem azzal, aki itt van.” - Újra elindulok ezúttal lassabban és megfontoltabban. Érzem, egyre közelebb kerülök, „ellenfelemhez” . Szíven egyre hevesebben ver, hatalmába kerít a pánik és megbénít. Újra elvesztem az irányítást a testem fölött, szemfogaim megnyúlnak, látásom kiélesedik, és a pillanat tört része alatt futásnak eredek és megtámadom az engem követő alakot …

-Elena… - ránt vissza a valóságba az ismerős, és megnyugtató hang. Fogaim visszahúzódnak a helyükre, szívverésem lassan megnyugszik. Felnézek az előttem álló alakra, nem hiszek a szememnek, amikor felismerem… 

- Damon… - suttogom. Testem, mint már oly sokszor most is gyorsabb, mint a gondolataim és azonnal a karjaiba vetem magam. Nyilván nem számított rá, különben nem borítottam volna fel. Elengedem, és arrébb ugrok. - Nem akartalak bántani, csak… - kezdek mentegetőzni, de a szavamba vág.

- Tudom… megijesztettelek. Ne haragudj. Mit keresel itt? – kérdezi meglepetten.

- Nem tudom, csak pánikba estem és ide jöttem. Nem tudom, de…- hadarom neki szünet nélkül, amikor valami feltűnik valami furcsa. - Várj… te meg se lepődsz azon, hogy ilyen vagyok? 

- Nem… - válaszolja, kicsit szomorkásan. Kérdőn nézek rá, mire folytatja. - Meredith elmondta, hogy mentette meg az életed, és amikor láttam, hogy Rick meghal… 

- Értem… - válaszolok neki, közönyösen. „Jobban örültem volna, ha én mondhatom el neki, és nem így kell meg tudnia, de …” 

- Jól vagy? – szakít ki a gondolataimból. Hangjában komoly aggódást vélek felfedezni, ami meglep, de mégis jól esik. 

- Nem… tudom… - Hangom elcsuklik, és gyomrom újra görcsbe rándul, majd ismét zokogni kezdek… Hiába próbálom vissza tartani, nem megy… sírásom egyre elkeseredettebb. Érzem, két kar fonódik körém, és szorosan magához húz., - „Olyan jól esik a közelsége…” – Könnyeim elapadnak, lassan megnyugszom… Elenged. - „Ne… kérlek, ne … ne engedj el, szükségem van rád …” - Utána kapok, és mint egy kiskutya, amikor vigaszt keres a gazdájánál, úgy bújok hozzá… Gyengéden felemel, és visszavisz a helységbe, ahonnan indultam. Finoman lefejti karjaimat magáról, letesz a kanapéra. Két keze közé veszi az enyémet és vigasztalóan simogatni kezdi, közben mélyen a szemembe néz, majd megszólal. 

- Beszélnünk kell – mondja határozottan. 

- Nem akarok… - nyögöm -, Nem tudok… - vallom be őszintén neki - Még nem dolgoztam fel ezt az egészet és így nem tudok róla beszélni… - magyarázom neki és újra félni kezdek. Damon bátorítóan megszorítja a kezem.

 - Tudom, hogy most nehéz, de muszáj beszélned róla – erősködött tovább. - És innod kell… - Ez a szó újra felébreszti bennem a pánikot, és nem tudok uralkodni magamon.

- Nem akarok inni… Nem akarok senkit bántani… - hadarom, hisztérikusan.

- Akkor mi legyen? Hozzak neked egy nyuszikát?– kérdezi tőlem gúnyosan. 
- Nem… , de akkor se akarok emberekből inni, és nem hiszem, hogy a zsebedben hordasz pár S.O.S. vér tasakot… - válaszolok neki, hasonló gúnyossággal a hangomban. 
- Hát nem… - nevetette el magát. Ettől nekem is nevethetnékem támadt és őszintén nevetni kezdtem, ami nagyon jó érzés volt. 
- Szóval… akkor mi legyen? - kérdeztem tőle kíváncsian, pár perccel később. A kedvem határozottan jobb volt, de ez nem oldotta meg a problémát. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik. Aztán hirtelen felkapta a fejét és úgy tűnt, nagyon jó ötlettel rukkol elő. 
- Igyál belőlem…! - mondta büszkén, mintha a világ legjobb tervével állt volna elő.
- Mi??? – kérdeztem tőle, őszinte megdöbbenéssel. - Elment az eszed? És ha megöllek? Ami ezután következett végtelenül megdöbbentett, mondhatnám úgyis, hogy leesett az állam. Damon őrült hahotázásba kezdett. Ez amúgy is furcsa volt tőle, hát még az adott körülmények között. 
- Ugyan már Elena… Te úgyse tudnál megölni engem – mondta még mindig nevetve- Először is, több mint 150 évvel idősebb vagyok nálad, így kizárt, hogy meg tudnál ölni. Másodszor, ha meg is tudnál ölni, ahhoz egy karóra lenne szükséged. - Szavai komolyak voltak, de még mindig nevetett. 
- Akkor sem… - kötöttem az ebet a karóhoz makacsul. 
- Egy jó indokot mondj, amiért nem kéne megtenned – itt már nem vigyorgott, hanem teljesen komolyan gondolta.

„Miért is nem? Gondolkodtam… most tényleg. Megölni nem tudom, viszont ha nem iszok, én halok meg. De akkor is az ő vérét igyam?”- Megráztam a fejem, hogy kiűzzem onnan a kósza gondolatokat.

- Jól van… nyertél. Egy jó érvet se tudok felhozni ellene. – mondtam neki megadva maga mat. Látszott rajta, hogy nagyon elégedett magával. Arcára kiült az a pimasz mosoly, amit annyira szerettem. – „Vajon milyen lenne újra megcsókolni? Vámpírként más érzés lenne…”   

- Baj van? – zökkentett ki a gondolataimból. - Olyan vörös lettél…

- Ja, semmi – füllentettem, és éreztem, hogy még vörösebb leszek… Látszott rajta, hogy egy szavamat se hiszi el, de rám hagyta. 
- Akkor…- törte meg a csendet pár perccel később. 
- Akkor? – kérdeztem vissza kíváncsian.  
- Ha már így megvitattuk, hogy miért kéne és miért nem kéne innod belőlem… - kezdte gúnyosan - akár meg is próbálhatnád. 
„Hogy én, itt és, most? De hogy csináljam, és és és …”- Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem a pillanat tört része alatt. Mindnek ugyanaz volt a lényege. „Hogy csináljam?”

Damon-nek is feltűnhetett a bizonytalanságom, mert egy jó ideje az arcomat vizsgálta, hátha valamit leolvas róla. Aztán rájött mi a bajom, és végre megszólalt.

- Segítek… - mondta és bátorítóan megszorította a kezemet, amit egy pillanatra se engedett el azóta, hogy itt vagyunk. 

Nem tudtam kinyögni egyetlen értelmes szót se, csak bólintottam.

Bár még mindig féltem, hogy kárt teszek benne, és fogalmam se volt, mi fog történni, teljesen megbíztam benne és rábíztam magam.

Keze a karomra siklott és finoman elkezdett húzni maga felé. „Mit csinál?” Nem igazán értettem a helyzetet, de tudtam, hogy segíteni akar, így hagytam, hogy irányítson. Nem sokkal később rájöttem, mit akar: lábamat átvetettem az övén és az ölébe ültem.

- Na, látod, megy ez – mosolygott rám kedvesen. 

- És most? – kérdeztem tőle csöppet bizonytalanul.

Rám nézett és tudtam, hogy mi következik. „Most innom kell...” – összeszedtem minden bátorságomat és lassan a nyakához hajoltam. Vére illata egyenesen megigézett. Fogaim megnyúltak, látásom élesebb lett. „Látom, ahogy áramlik a vére…”

Damon gyengéden a tarkómra tette a kezét és a nyakához irányított. Vámpír énem átvette az irányítást, és már nem érdekelt semmi, csak a vér. Egy határozott mozdulattal a nyakába haraptam. Ami ezután következett leírhatatlan volt… Éreztem, ahogy vére megtölti a számat, és amikor lenyeltem … „Istenem… micsoda érzés! Egyszerre nyugtató és mégis egyre jobban vágyom rá. Nem bírok elszakadni tőle… még többet akarok… még… még…” Damon eközben szüntelenül simogatta kezével a tarkómat és már egyáltalán nem féltem. A vér utáni vágyam csillapodott, mégse bírtam leállni… „Muszáj, lesz leállnom… nem akarom bántani. Akkor, se ha szerinte nem tudok neki ártani.” Összeszedtem minden erőmet, és abba hagytam az ivást. Majd egy gyengéd csókot adtam harapásom helyére mielőtt végleg elszakítottam magam a nyakától. Fejemet a vállán pihentettem, közben hagytam, hogy gondolataim szüntelenül cikázzanak.

„Micsoda érzés … és milyen finom vére van! Sokkal jobb érzés volt így befejezni az átváltozást, mintha valakit megöltem volna miatta. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha miattam megsérül, vagy meghal valaki…”

Testem ólom nehézzé vált, és egyre kábultabb lettem. Damon meg se szólalt amióta ittam belőle.

„ Talán valamit rosszul csináltam… vagy fájdalmat okoztam neki?- nagy nehezen felemeltem a fejemet és a szemébe néztem.

- Mi a baj? Rosszul csináltam valamit, vagy bántottalak? – kérdeztem aggódva. 

- Semmi baj – válaszolta. Hangja teljesen nyugodt volt a szeme pedig, szinte ragyogtak. „Boldog.” 

- Te hogy vagy? – kérdezte , s közbe halványan rám mosolygott. 

- Jól vagyok – mondtam egy vállrántás kíséretében, és visszamosolyogtam rá. 

„Miért néz rám így? Van valami, amit nem mond el… De miért?” 

- Biztos, minden rendben? – kérdeztem tőle némi aggodalommal a hangomban 

- Persze – vágta rá. Közbe keze a tarkómról az arcomra vándorolt és gyengéden elkezdte cirógatni. Behunytam a szemem és vártam, mi fog történni, de nem történt semmi… Kezdtem komolyan aggódni, amikor eszembe jutott, hogy talán tudom mi a baja.  

- Van ennek köze az emlékeimhez, amiket elfeledtettél velem? – törtem meg a csendet és a szemébe néztem. 

Nagyot sóhajtott, amiből egyértelmű volt a válasz. Megpróbált kitérni a tekintetem elől, de nem hagytam. Kezemet az arcára tettem és finoman végig simítottam rajta. 

- Sajnálom… - szólalt meg végre. Láttam rajta, hogy nehezére esik kimondani, de a szeméből már korábban kiolvastam, mit érez. 

- Megértem miért tetted. Nem haragszom érte. – kezdtem nyugtatni, de közbe felállt az ágyról és váratlanul a szavamba vágott. 

- Nem érted Elena? – kérdezte tőlem kétségbeesetten. - Ha akkor nem igézlek meg, akkor talán nem az öcsémbe leszel szerelmes, hanem… 

- Beléd? – kérdeztem tőle.

„ Szóval ez a baj… azt hiszi Stefant választottam. De végül is melyiket választottam? Én se tudom… Csak azt tudom, hogy most senkivel se lennék itt szívesebben, mint vele. Amióta elszöktem, nem is gondoltam Stefanra. Annyi minden történt azóta. Az emlékeim, aztán a találkozás Damon-nel…” 
- Nem azt kérem, hogy felejtsd el őt és válassz inkább engem, mert az nem lenne fair. De… - itt nagyot sóhajtott -, ha akkor és ott nem igézlek meg, akkor talán most engem választottál volna, nem őt. – Bár nem volt rá jellemző, láttam, hogy a könnyeivel küszködik… 
"Most mit tegyek? Mit mondjak neki? Nem akarom így látni, szörnyű érzés, hogy én teszem ezt vele..." 
- Kérlek… mondj valamit! – kérlelt. Láttam rajta, hogy ha most nem mondok vagy teszek, valamit örökre elveszítem. „Szükségem van rá. Nem veszíthetem el. Főleg nem most!”

Közelebb léptem hozzá kezemet az arcára tettem és a szemébe néztem…

- Szeretlek – mondtam ki halkan- Nem azért választottam Stefant, mert téged kevésbé szeretlek, hanem, mert tudtam, hogy kettőtök közül, ő nem tudná feldolgozni, ha elhagynám… 

- De… - vágott a szavamba. Most azonban nem hagytam neki, mert ezt most nem mondom ki, talán sose lesz rá alkalmam. Így én is a szavába vágtam. 

- De… tévedtem…- vallottam be őszintén. 

Szemében ezernyi kérdőjel jelent meg, mintha azt vizsgálgatná, komolyan gondoltam-e amit mondtam. Nagyon is komolyan gondoltam.

 - Akármi történt, te voltál az, aki mindig velem volt. Amikor Stefan elhagyott… mikor kis híján megölt… mindig. Rád bármikor számíthattam, akármiről volt szó. És amikor elmentünk Denverbe Jeremy-ért… nem csak Stefan gondolta, hogy érzek valami irántad. Én is tudtam, csak azt nem, hogy mit érzek. – „Minden szavam igaz volt, de így kimondva sokkal erőteljesebben hatott. A tény, hogy mindennél jobban szeretem még számomra is felfoghatatlan volt, mégis a világ legjobb érzése volt és örültem, hogy végre kimondtam.” – Már a telefonban el kellett volna mondanom, de akkor még nem tudtam… Most viszont biztos vagyok abban, amit érzek. 

- És mit érzel? – kérdezte tőlem őszinte kíváncsisággal a hangjában. 

- Szeretlek… jobban, mint bárkit, és nem tudom elmondani mennyire nem, akarlak elveszíteni. Soha többé nem akarok nélküled élni… Szeretlek… - az utolsó szavaknál folytak a könnyeim. Nem láttam tisztán az arcát, de éreztem, hogy megleptem… 

„Végre kimondtam el se hiszem, hogy megtettem. Nem kell nekem semmi a világon, csak Ő. Nem érdekel mi lesz ezután, csak vele akarok lenni…”  

- Én is szeretlek, és soha többé nem engedlek el - mondta a tőle megszokott komolysággal, mégis gyengéd volt a hangja. Arcomat, két keze közé vette, homlokát az enyémnek támasztotta, majd megcsókolt. Úgy ahogy még soha… Gyengéd volt és türelmes. Nem volt többé erőm tiltakozni, és nem is akartam. Így habozás nélkül visszacsókoltam. Ettől, felbátorodott és egyre követelőzőbben csókolt… én is hasonlóképp reagáltam. Aztán felkapott és csak arra eszméltem, hogy a kanapén fekszünk és mohón csókoljuk egymást. Minden olyan gyorsan történt, nem tudom pontosan mikor és hogyan kerültek le rólunk a ruhák, de már nem volt köztünk semmi… Nem sokkal később fáradtan feküdtünk egymás karjai közt. Mély álomba zuhantam, miközben rajta pihentettem a fejem.

Tovább a 2. részhez >>